A történetet folytatásban közlöm,így izgalmasabb :)))
Galeotti herceg nagybátyjának,gróf Emillio de Felice brutális halála,igencsak megrázta a környék lakosságát.Sőt egyeseket ,végre felrázott, színtelenül egyhangú hétköznapjaik tunya semmittevéséből. Tucatnyi teória látott napvilágot, vadabbnál vadabb gondolatok születtek az emberi koponyák legmélyén. De nézzük valójában mi is történt.
Emillio de Felice magányosan élt comoi kastélyában, melyet egyenes ágon örökölt a családjától. Soha nem nősült meg, és gyermekei sem születtek. Minden olyan egyszerű volt az életében,pokolian kiszámítható, majdnem unalmas, legalább is egy ideig annak tűnt. Míg egy vörösen izzó őszi napon látogatója nem érkezett. A vendége igencsak különös figura volt, első látásra férfinak látszott, teste azonban karcsú volt akár egy lányé.Szorosan hátrafésült,hosszú koromfekete haját copfba viselte.Mégis az arca volt a legmeglepőbb rajta, hatalmas aranyszínű szemek ragyogták be lágy vonásait.Orra finomsága megdöbbentően elütött duzzadt szája érzékiségétől, melyet enyhén csücsörítve tartott. Egy puma ruganyosságával mozgott, vékony lábfejei szinte alig érintették a padlót. Alfonz néven mutatkozott be, de Emillio azon sem lepődött volna meg, ha az Alfonza nevet viseli. A hangja is semleges volt,inkább kicsit gyerekes. Mondatai azonban érettségről, és magas fokú műveltségről tanúskodtak, kortalanná téve ezt a különleges lényt. A gróf elmélázva hallgatta vendégét, aki nyugodt, de határozott stílusban beszélt és időnként meg-megállt a hatalmas kétszárnyú üvegablak előtt, hogy kinézzen az őszi pompában ragyogó kertre.
- Nem volt szándékomban zavarni önt, de látogatásomnak nyomos oka van- mondta szinte suttogva,mintha attól tartana, hogy valaki meghallja.
- Kérem, ne kerteljen, térjen végre a tárgyra-förmedt rá a gróf, kicsit sem megnyerő stílusban.
- Ahogy gondolja-vonta fel a szemöldökét Alfonz-az ön birtoka egy belharc színterévé válik napokon belül.
- Na ne mondja, csattant fel Emillio-ki merné a bátorságot venni, hogy betegye a lábát a területemre.
Alfonz gyöngyöző nevetésben tört ki.
- Kedves gróf úr,ezek a szerzetek, nem fognak engedélyt kérni senkitől, különösen nem egy halandótól.
- Most már elég, kifelé a házamból !- pattant fel üvöltve Emillio Felice- mekkora sületlenségekkel merészel itt traktálni, még hogy halandó. Kifelé !
- Kérem nyugodjon meg, elmegyek- mondta higgadtan a fiú- de nagyon kérem, vigyázzon magára és legfőképp ne menjen az erdő közelébe.
- Nekem ön ne adjon tanácsokat- kiabálta vörös fejjel a gróf.
Alfonz távozása után, Emillio feldúltan járkált a hatalmas nappaliban, idegesen kerülgetve a faragott bútorokat.
Már bánta, hogy elküldte a fiút, mindig is heves vérmérsékletű volt, előbb beszélt utána gondolkodott.
Másnap korán kelt, és első útja a könyvtárba vezetett. Emlékezett rá, hogy van ott egy igen csak vaskos könyv, mely a család és a birtok régi históriáit taglalja. Nem kellett sokáig keresgélnie, egyből megpillantotta a szemközti polcon, mint ha valaki direkt a szeme elé helyezte volna. Sietősen leemelte a könyvet, és bele lapozott.
Maga sem tudta mit keres, érdeklődve olvasgatott bele egy-egy sorba, de semmi különöset nem talált. Leíró részek váltakoztak adathalmazokkal, melyekben a családtagok adatai és más érdektelen információk voltak bele sűrítve. A könyv közepe táján egy versre lett figyelmes, az egyik őse írta, bizonyos Francesco de Fellice aki köztudottan remek költői érzékkel volt megáldva, de ennek ellenére mégsem lett belőle híresség. Emillió letelepedett a hatalmas íróasztal mellé és hangosan olvasni kezdett.
Hamvas mohaszőnyeg ringatja, lelkem
Vigaszt nyújt, lágy burokba von
A fájdalom tompul,helyére érzéketlen gyönyör költözik,
Jöjj álom ragadj magaddal ,terítsd rám enyhet adó fátylad
Hangja egyre tompábban csengett, ólomként telepedett rá az álmosság. Próbálta nyitva tartani a szemeit, de nem ment, a láthatatlan erő legyőzte minden ellenállását.
Folytatás következik !
