GRATULÁLOK!!!
Zsuzsa vendégem egy hatalmas fagylalt kehelyre a Gellatti fagyizóban.
Az olvasáshoz, kattintsatok a további bejegyzésekre.
Emillo de Felice halála
A Galeotti család mindig is nagy népszerűségnek örvendett Firenze polgárainak szemében. Mindig elismerték a család összes tagját, ha valaki azt mondta, hogy a Geleottik közel vagy távoli rokona, azt bizony királyi fogadtatásban részesítették. Miért kedvelték őket annyira a firenzeiek? Ez egy roppantul könnyű kérdés, mely lehetne inkább, csak amolyan költői is, hiszen ha valakit megkérdeznének az utcán, az meghökkenve nézné őket, és nem tudná mire vélni, hogy mi mégis miféle kószák ezek, hogy nem hallottak még a Gelottik jóságáról. A család végtelenül gáláns, adakozó és mecénás szerepben tündökölt az egész városban, már több generáció óta. Rengeteg bált tartottak, melyek a szegények megsegítésére irányultak, ételekre, ruhákra költötték a barátaiktól kapott összegeket. Mondhatni egész Firenze imába foglalta nevüket.
Volt egyszer, hogy Galeotti herceg és hercegné meghívták, a férfi bátyjának fiát, aki tíz évvel volt idősebb saját fiuknál az ifjabb hercegnél. Azt remélték, hogy az akkor már grófi címet viselő 27 éves férfi jó hatással lesz majd, az ifjú 17 éves Galeottira. Ám a két egymásnak idegen férfiú, kikben egy csepp közös vonás sem volt, baráti testvérség helyett, pusztán tiszteletbeli ismertséget alakítottak ki egymás között.
A gróf, Emillo de Felice, akkoriban a legérdekesebb történés volt a városban. A vagyonos, vagy vagyontalan nemesek, kiknek lányuk volt, az agglegény nemes úrban gyermekük jövendőbelijét látták. Csakhogy a grófnak esze ágában sem volt, hogy megnősüljék. Mégis, ahol csak megjelent a fiatal asszonyok, és hajadonok, pirulva legyezték magukat, és próbáltak minél lassabban lélegezni, a szoros fűzőikben, nehogy elájuljanak. Emillo nagyon vonzó férfi volt. Sötét vállig érő fekete haját a tarkóján összefogva hordta, ami így teljes egészében felfedte arcát, és utat nyitott vakító zöld szemeinek. Volt egy heg is a jobb oldali arccsontján, mely még férfiasabbá tette őt. Azt beszélték, hogy egy lovas balesetben szerezte, de csak ő és leghűségesebb barátja és mestere tudta az igazságot, melyről a már begyógyult seb árulkodott. Ezt a barátot Mauritiusnak hívták, a Vatikán szolgálatában lévő atya volt, aki az emberek által nem ismert világban harcolt a gonosz lényekkel szemben. A pap, akkor tájt vendégeskedett a Comói kastélyban, amikor Emillo apja is meghalt, aki két évvel élte túl feleségét. A fiú, akkor még csak 14 éves volt. Mivel Mauritius megígérte az idősbbik grófnak, hogy vigyáz a fiára, nem szeghette meg a férfinak tett esküjét. Sokszor szólította el a kötelessége, de mindig visszatért az időközben férfivé cseperedő Emillóhoz. Amikor elérkezettnek látta az időt, beszámolt az ifjúnak, a küldetéséről. A gróf szörnyen izgatott lett a hallottakat követően, és követelte barátját, hogy tanítsa meg neki mindazt, amit csak tud, hogy ő is beállhasson a Vatikán titkos gárdájába. Emillo gyorsan beletanult, és nem sokkal később már ő maga is elkísérte Mauritiust a kalandjaira. Egy ilyen alkalommal szerezte sebhelyét, amikor egy újszülött vámpírt kellett a túlvilágra küldeniük. Az atya nem sokkal később félévre visszatért a Vatikánba, ahol a többi társával megbeszélték a történteket és feljegyezték azokat, és melyeket a Vatikán titkos könyvtárának mélyére zárták el.
A gróf, Emillo de Felice, akkoriban a legérdekesebb történés volt a városban. A vagyonos, vagy vagyontalan nemesek, kiknek lányuk volt, az agglegény nemes úrban gyermekük jövendőbelijét látták. Csakhogy a grófnak esze ágában sem volt, hogy megnősüljék. Mégis, ahol csak megjelent a fiatal asszonyok, és hajadonok, pirulva legyezték magukat, és próbáltak minél lassabban lélegezni, a szoros fűzőikben, nehogy elájuljanak. Emillo nagyon vonzó férfi volt. Sötét vállig érő fekete haját a tarkóján összefogva hordta, ami így teljes egészében felfedte arcát, és utat nyitott vakító zöld szemeinek. Volt egy heg is a jobb oldali arccsontján, mely még férfiasabbá tette őt. Azt beszélték, hogy egy lovas balesetben szerezte, de csak ő és leghűségesebb barátja és mestere tudta az igazságot, melyről a már begyógyult seb árulkodott. Ezt a barátot Mauritiusnak hívták, a Vatikán szolgálatában lévő atya volt, aki az emberek által nem ismert világban harcolt a gonosz lényekkel szemben. A pap, akkor tájt vendégeskedett a Comói kastélyban, amikor Emillo apja is meghalt, aki két évvel élte túl feleségét. A fiú, akkor még csak 14 éves volt. Mivel Mauritius megígérte az idősbbik grófnak, hogy vigyáz a fiára, nem szeghette meg a férfinak tett esküjét. Sokszor szólította el a kötelessége, de mindig visszatért az időközben férfivé cseperedő Emillóhoz. Amikor elérkezettnek látta az időt, beszámolt az ifjúnak, a küldetéséről. A gróf szörnyen izgatott lett a hallottakat követően, és követelte barátját, hogy tanítsa meg neki mindazt, amit csak tud, hogy ő is beállhasson a Vatikán titkos gárdájába. Emillo gyorsan beletanult, és nem sokkal később már ő maga is elkísérte Mauritiust a kalandjaira. Egy ilyen alkalommal szerezte sebhelyét, amikor egy újszülött vámpírt kellett a túlvilágra küldeniük. Az atya nem sokkal később félévre visszatért a Vatikánba, ahol a többi társával megbeszélték a történteket és feljegyezték azokat, és melyeket a Vatikán titkos könyvtárának mélyére zárták el.
Ezen alkalommal látogatta meg Emillo de Felice rokonait Firenzében. A látogatása viszont nem tartott sokáig. Hiszen azonnal alább hagyott dicsőítése, mivel nem mindig a legmegfelelőbb szavakkal tért ki egy-egy apa már-már tolakodó nászajánlatai alól. Persze a megsértett urak, szörnyen modortalannak és különcnek tartották őt, „Ó, az a balga, tényleg azt hitte, hogy neki adnám egyetlen lányom kezét?” – mondták egyesek, míg mások a társalgási szokásait beszélték ki. Végül, Emillo, aki titkon a legnagyobb örömmel, de könnyes búcsút vett kedves nagybátyjától és annak családjától, és soha többet nem tért vissza Firenzébe.
A férfi ki nem állhatta a társadalmi eseményeket, bálokat, kivéve, ha azok közelebb vitték őt egy rejtély megoldásához. Mégis miután az atya hosszabb időre elment, inkább a hatalmas könyvtárának könyveit bújta és információkra vadászott a sorok között. Minden este kilovagolt a kastélyt körbevevő erdőbe, ahol igazán egyedül érezhette magát, ami számára sokkal inkább megnyugtatóbb volt, mintsem félelmetes, amit persze szolgálói soha sem értettek meg, hiszen a józanésszel szöges ellentétben állt. A környéken élők is mind különcnek tartották, mert nappal nem igazán hagyta el kastélyát. Néhányan rémtörténeteket találtak ki róla, amiken ő maga nagyokat derült.
Emillo egy nap levelet kapott barátjától Mauritius baráttól.
„Kedves Fiam!
Bocsásd meg, hogy nem írtam hamarabb, de oly sok információt kaptunk, hogy teljesen elvesztem bennük.
Emlékszel még arra az esetre a Török Birodalomban, amikor egy egész udvartartást és magát Mechmed pasát is vérbe fagyva találták meg? Igazunk volt barátom, ahogy akkor sejtettük, valóban az ezüstös hold hordái tették. De többet nem írhatok, félő, hogy nem a Te kezedbe kerül a levél, majd személyesen elmesélek mindent.
Emlékszel még arra az esetre a Török Birodalomban, amikor egy egész udvartartást és magát Mechmed pasát is vérbe fagyva találták meg? Igazunk volt barátom, ahogy akkor sejtettük, valóban az ezüstös hold hordái tették. De többet nem írhatok, félő, hogy nem a Te kezedbe kerül a levél, majd személyesen elmesélek mindent.
Viszont van másik, egy kedves mondandóm is. A minap találkoztam egy különleges személlyel, nem evilági lény Emillo. Egy csoda. A legkedvesebb, de a leghalálosabb teremtmény, akivel volt eddig szerencsém találkozni. Különleges ereje van, megígérte, hogy meglátogat bennünket. Remélem nem baj barátom, hogy bátorkodtam meghívni előzetes engedélyed nélkül az otthonodba? Biztos vagyok benne, hogy kedvelni fogod őt, a neve Iris.
Most mennem kell, egy hónap múlva érkezem! Addig is vigyázzon magára!
Baráti öleléssel
M. „
Emillo sokáig szorongatta Mauritius levelét. Elemezgette az olvasottakat. Nem evilági, de kedvelném őt? Gondolkodott el – Vajon ki lehet Iris?
Emillo az a fajta volt, akinek az összes lény, aki nem volt 100 %-ig ember, a pokol szülöttének számított. Korántsem volt biztos benne, hogy szívesen látná otthonában a nőt.
Emillo az a fajta volt, akinek az összes lény, aki nem volt 100 %-ig ember, a pokol szülöttének számított. Korántsem volt biztos benne, hogy szívesen látná otthonában a nőt.
A gróf minden este kilovagolt a kastélyt körülvevő erdőbe, különösen imádta a teliholdkor való lovas sétákat, mert akkor szinte ezüstösen szikráztak a fenyőfák tűlevelei a fák csúcsán. Egy ilyen estén, egy kósza gondolattól vezérelve a közeli tó partjához lovagolt. Minden csendes volt, a víz friss illata lengte körbe a patak mentét, egy távolabbi kisebb vízesés megnyugtatólag hatott a lovasra és a lovára egyaránt. De aztán hirtelen egy éles sikítás törte meg az éjszaka csendjét. Emillo lova megrémült, két lábra állt és elvágtatott magára hagyva gazdáját. A férfi a hang irányába rohant, előkapva a lábához szíjazott tőrjét, ami egyben egyetlen fegyvere is volt és a sötétbe vetette magát.
Az erdő ezen része nagyon sűrű volt, a holdfény alig szűrődött át a fenyők lombjain, szinte a sötétben tapogatózott. A sikítást nem hallotta többször, csak saját ösztöneit követve botorkált a feketeségben. Már korántsem találta okos döntésnek, hogy egyedül, alig felfegyverkezve hatolt be az erdő mélyébe. Ahogy ösvény után kutatott egyszerre megbotlott egy puha és meleg tárgyban. Ahogy előrebucskázott, érezte, hogy ez a valami, nem mást, mint egy test. Azonnal utána nyúlt, de egyszerre éles fájdalmat érzett a hátában. Amikor odakapott a kezével, érezte a meleg, szivárgó vért lecsordogálni a derekára. Valami felsértette a hátát, nem volt súlyos, csak felületi seb lehetett, így nem foglalkozott vele. Tudta, hogy minél hamarabb ki kell jutnia innen. Felemelte a testet, amin az előbb átbucskázott és visszaindult abba az irányba ahonnan beszaladt az erdőbe. Imádkozott, hogy kiérjenek, mielőtt az a valami visszatér és végez vele is.
Egy kis idő múlva kiért a tisztásra. A Hold fénye szinte elvakította őt, az erdő feketeségéhez képest. Most már szemügyre vehette, hogy kit is tart a kezében. Egy fiatal szőke lány volt. Fehér ruhája összemarcangolva, vörösen lógott meggyötört testén. A gróf gyors léptekkel igyekezett vissza a kastélyba. Hajnal előtt értek el a otthonáig, ahol a szolgák rémüldözve fogadták őket. Elküldettek az orvosért, és vártak…
Az erdő ezen része nagyon sűrű volt, a holdfény alig szűrődött át a fenyők lombjain, szinte a sötétben tapogatózott. A sikítást nem hallotta többször, csak saját ösztöneit követve botorkált a feketeségben. Már korántsem találta okos döntésnek, hogy egyedül, alig felfegyverkezve hatolt be az erdő mélyébe. Ahogy ösvény után kutatott egyszerre megbotlott egy puha és meleg tárgyban. Ahogy előrebucskázott, érezte, hogy ez a valami, nem mást, mint egy test. Azonnal utána nyúlt, de egyszerre éles fájdalmat érzett a hátában. Amikor odakapott a kezével, érezte a meleg, szivárgó vért lecsordogálni a derekára. Valami felsértette a hátát, nem volt súlyos, csak felületi seb lehetett, így nem foglalkozott vele. Tudta, hogy minél hamarabb ki kell jutnia innen. Felemelte a testet, amin az előbb átbucskázott és visszaindult abba az irányba ahonnan beszaladt az erdőbe. Imádkozott, hogy kiérjenek, mielőtt az a valami visszatér és végez vele is.
Egy kis idő múlva kiért a tisztásra. A Hold fénye szinte elvakította őt, az erdő feketeségéhez képest. Most már szemügyre vehette, hogy kit is tart a kezében. Egy fiatal szőke lány volt. Fehér ruhája összemarcangolva, vörösen lógott meggyötört testén. A gróf gyors léptekkel igyekezett vissza a kastélyba. Hajnal előtt értek el a otthonáig, ahol a szolgák rémüldözve fogadták őket. Elküldettek az orvosért, és vártak…
Emillo sebe szinte két nap alatt begyógyult, de egy hosszú heg maradt a háta közepén. Nem foglalkozott vele, sokkal inkább érdekelte a lány, akit senki sem keresett. Úgy tűnt senkinek sem hiányzott. Egy hét elteltével végre magához tért ő is, sebei, akárcsak Emillonak hamar begyógyultak, ami csodának számított, hiszen az orvos csak pár napot jósolt neki.
A hölgy Elisia Monroe volt, mint kiderült épp átutazóban volt, amikor a lovai kiszabadították magukat a fogat elöl és elszaladtak. A kocsis és Elisia kísérője pedig egyik napról a másikra eltűntek. Mindenki rossz véleménnyel volt, a két férfiról, azt gondolták magára hagyták a fiatal lányt, csak Emillo volt az, aki biztosra vette, hogy már nem élnek.
A hölgy Elisia Monroe volt, mint kiderült épp átutazóban volt, amikor a lovai kiszabadították magukat a fogat elöl és elszaladtak. A kocsis és Elisia kísérője pedig egyik napról a másikra eltűntek. Mindenki rossz véleménnyel volt, a két férfiról, azt gondolták magára hagyták a fiatal lányt, csak Emillo volt az, aki biztosra vette, hogy már nem élnek.
Elisia olyan szép volt, hogy még Emillo kemény szívét is sikerült betörnie. A gróf is meglepődött mennyire vonzódik a fiatal lány után, hogy mennyire megbabonázta őt. Eleinte kerülték egymást, de később egyre többet beszéltek egymással, főleg az után, hogy Elisia nagyon érdeklődött a több ezer könyvet számláló könyvtára iránt. Alig telt el három hét azóta, hogy a lány felébredt, de máris fülig szerelmesek voltak egymásba.
Ám egy reggelen Elisia szobája üresen fogadta a szolgálókat. Az ágyában nem aludt előző éjjel senki sem. Emillo kétségbeesetten keresni kezdte őt. napokig őrjöngött, és dühkitörései voltak. Minden nap és éjjel órákat töltött el az erdőben a lány után kutatva. Aztán egy éjjel, a telihold ismét fényesen ragyogta be a tisztást, ahol a legtöbb időt töltötte. Most gyalog sétált ki a tóhoz, mivel a lova folyton levetette őt a hátáról, és nyugtalan volt a közelében. Emillo sejtette, hogy lova érzi dühét, így nem erőltette rá magát. Ahogy kint üldögélt a tó partján egymagában, egyszerre farkas vonyítást hallott.
Azonnal a hang irányába fordult. Érezte, hogy elöntötte a forróság, a testében végigszáguldott az adrenalin. Három hatalmas farkas figyelte őt az erdő széléről. Rögvest felismerte bennük a természetfelettit, tudta, hogy meg fog halni. Soha nem élne túl egy találkozást három vérfarkassal.
Azonnal a hang irányába fordult. Érezte, hogy elöntötte a forróság, a testében végigszáguldott az adrenalin. Három hatalmas farkas figyelte őt az erdő széléről. Rögvest felismerte bennük a természetfelettit, tudta, hogy meg fog halni. Soha nem élne túl egy találkozást három vérfarkassal.
A teste megfeszült, apró tűszúrásokat érzett végigfutni a testén, úgy érezte mindjárt szétrobban. A három farkas közeledni kezdett felé, majd érezte, ahogy hozzáérnek, de nem bántották őt. Csak végigszaglászták őt és lefeküdtek egy fatövébe. Vártak.
És akkor, abban a pillanatban, ahogy érdeklődve vizslatták őt, Emillo rájött. Ő maga volt az, akire vártak. Már értette, hogy mi folyik a testében, számtalan írást olvasott róla. Tudta, hogy ami következni fog fájdalmas lesz számára. És igaza is lett…
Amikor négy lábra ereszkedett és érezte új testét, látta végre, hogy kik is valójában a farkasok, de csak az egyikük volt igazán fontos számára, Elisia…
Amikor négy lábra ereszkedett és érezte új testét, látta végre, hogy kik is valójában a farkasok, de csak az egyikük volt igazán fontos számára, Elisia…
Emillo de Felice eltűnt az erdőben. Egy nap megtalálták a testét, a felismerhetetlenségig össze volt marcangolva. Mindenki a tragikus haláláról beszélt, néhányan medvetámadásról, vagy egy kósza farkas hordáról beszéltek, néhányan esküdni mertek volna rá, hogy farkas vonyítást hallottak eltűnésének éjszakáján. De egy dologban egyetértettek, éjjel soha nem fognak egyedül kószálni az erdőben.
A Gróf soha nem tért vissza a Comói tóhoz.
Óóóóó, nagyon nagyon nagyon boldog vagyok :) Köszönöm szépen!!!! :)
VálaszTörlés