- Tudja, menny és pokol, a végső igazságszolgáltatás?- húzta mosolyra a száját Alfonz- De nem akarom túl ragozni, a lényeg, hogy jelen pillanatban, ebben a szférában tartózkodik egy barátunk, aki nem önszántából került oda.
- Vagyis meggyilkolták?
- Igen, bár fogalmunk sincs, hogy, hogyan. Ugyan is, az illető halhatatlan- Halhatatlan?- kérdezte a gróf kikerekedett szemekkel.
- Igen, ő egy vámpír a neve Marcus
- Császári név.
- Igen, az ókori Rómából, ahonnan a barátunk is származik.
- Ez elég hihetetlenül hangzik, nem gondolja?
- Csak az ön számára kedves gróf úr, a mi világunkban ez teljesen szokványos
- Nem hinném, hogy ezeket a dolgokat nekem el kellene hinnem, ön sült bolondnak néz engem, uram.
- Jöjjön, mutatok valamit- válaszolta magyarázkodás helyett Alfonz, és elindult a buján burjánzó bokrok felé. Emillió vonakodva követte, semmi kedve nem volt az egészhez. Mikor a fiú mögé ért, önkéntelenül lassított, a látvány felülmúlt minden képzeletet, mintha a térből egy láthatatlan ajtó egy újabb teret tárt volna fel. Lebegő testeket pillantott meg, akik egymástól teljesen független mozgásokat végeztek. Alfonz ekkor gyorsan becsapta az ajtót és a jelenés eltűnt.
- Most már hisz nekem?
Emiilió nem szólt semmit, csak elsápadva bólintott és leült a nedves talajra. Alfonz szorosan mellé telepedett és magyarázni kezdett
- Csak pár percre, kell bemennie közéjük, amíg magához hívja Marcust- mondta suttogva.
- Mennyire veszélyes ez a dolog? Alfonz nem válaszolt egyből, elgondolkodva dörzsölgette az állát
- Nagyon. Viszont más választása nincs- nézett a távolban várakozó fekete köpenyes alakok felé.
- Vagyis, minden féle képen meghalok.
- Ezt nem jelenteném ki ilyen határozottan- mondta a fiú.
- Biztató.
- Ha elég óvatos és körültekintő lesz, a haja szála sem fog meggörbülni
- Mit kell tennem?- kérdezte a gróf nagyot sóhajtva.
- Be kell lépnie abba a másik világba, a képességeivel magához kell vonzania Marcust és rá kell vennie, hogy visszajöjjön önnel a mi világunkba. A dolog cseppet sem lesz egyszerű, annál az oknál fogva, hogy nem akar majd magával jönni. Ugyan is ebben a fázisban a szellemek rendkívül jól érzik magukat, ott ahol vannak. Ez a lebegő testhelyzet teljesen áthatja az érzékeiket, szinte eufórikus állapotban vannak. A legfőbb feladata az lesz, hogy behatoljon az elméjébe és megszüntesse ezt a körülményt.
- És miből gondolja, hogy ez menni fog?
Nem gondolom, hanem tudom, szorította meg a gróf kezét hideg újaival Alfonz- csak egy dologra kell nagyon figyelnie és ezt vésse jól az eszébe barátom, soha, de soha ne érintse meg a testeket.
- Miért, akkor mi fog történni?
- Ön szénné ég kedves uram.
A gróf élesen felnevetett.
- Roppant groteszk ez az egész, ha jól belegondolok két lehetőségem van, vagy elszenesedett múmiává változom, vagy vérszívók szipolyoznak szárazra. És mégis, hogy csalogassam magamhoz? És, hogy hatoljak be az elméjébe?
- Csak annyit mondhatok, higgyen a képességeiben, a tudatalattija, majd mindent megold.
Emillió remegő kézzel, kezdte szedegetni a földről az lehullott faleveleket.
- Indulhatunk?- kérdezte Alfonz csendesen.
- Azt hiszem - tápászkodott fel Emillió.
Lassan tették meg azt a pár lépést, ami a láthatatlan ajtóhoz vezetett. Alfonz a tőle megszokott kecsességgel nyúlt bele a semmibe. Az ajtó ismét feltárult, a mögötte található világ sejtelmesen mutatta meg titkait. A fiú nem szólt egy szót sem, csak intett a grófnak, hogy lépjen be. Emillió elbűvölten nézte a lebegő testeket és közben észre sem vette, hogy az ajtó közben bezárult. Hirtelen egyedül találta magát a szellemvilágban, minden porcikája reszketni kezdett, esze veszett erővel próbálta visszaszorítani a félelmét. Élesen látta a testek körvonalait, és hallotta a gondolataikat, melyek őrült sebességgel közelítettek felé, hogy letiporják szabad akaratát és szénné égessék.
- Irgalmazzatok-suttogta.
De a lelkek nem hallgattak rá, egyre hevesebben támadták.
Marcus- kiáltotta kétségbeesve, de semmi nem történt. Ekkor egy hang szólalt meg a fejében, egy soha nem hallott hang.
- Ne félj!
Megrázta a fejét hátha rosszul hall, de a hang nem hallgatott el.
- Ne add fel, szólítsd meg újra Marcust, de most a legbelső énedből szóljon a hangod a lelked mélyéről.
Emillió kétségbeesve nézett a semmibe, próbált erőt meríteni, de nem volt miből, minden szörnyen üres volt és sivár. Könnycseppek csordultak le az arcán, sósan, forrón.
- Marcus, kérlek- mondta csendesen. Majd önkéntelenül hátra nézett, és, egy épp hogy csak áttetsző testet pillantott meg, majdnem valódinak tűnt, és ellentétben a többiekkel nem lebegett, hanem a saját lábán jött. Légiós ruhát viselt, kétséget sem hagyva kiléte felől.
- Hívtál, hát itt vagyok- mondta, latinos akcentussal.
Emiilió megtántorodott, majd lehuppant a földre.
- Kérlek, mond el jöveteled célját-nézett rá aggódva Marcus.
